Teardrops on my guitar

4. rész

Imádom nézni a tüzet. Apával csináltuk régen, nem nagyon szóltunk egymáshoz, inkább csak figyeltük a lángcsóvákat. Csak egyszerűen jó ülni vagy állni mellette, érezni, ahogy a melege néha már-már égeti a lábadat annyira forró. Figyelni, és néha-néha elkapni formákat, amik kirajzolódnak a lángokból. Elmélkedni az élet nagy és kisebb dolgain, vagy azokon, amik talán nem is rád tartoznak. Feleleveníteni egy régi emléket, mosolyogni rajta vagy sírni. Rájönni, hogy akkor pontosan kit, mit vesztettél, mert másképp cselekedtél. Nem rosszul, csak odafönt, a sors így van megírva. A tiéd. Ráébredsz, hogy rendbe, már nem hozhatod, mert minden ott veszett el. Örökre. Nem fordíthatod vissza és nem tehetsz ellene semmit, mert egyszerűen elment, megtörtén. Vége és nem tehetsz ellene semmit. De viszont lassan rájössz, hogy túl kell rajta lépni, mert másképp nem fog működni ez az istenverte játék, amit egyesek „életnek” titulálnak.
Éreztem, ahogy lassan megtelik könnyel a szemem, majd mikor már nem bírja tartani, engedi a könnyeket végig folyni az arcomon, ami olyan halktalanul esik a táskámra, mint ahogy a szívem törik szét, minden egyes ilyen alkalomkor.

- Hé, jól vagy? - kérdezte gyengéden Liam. Én ültem az egyik fatörzs szélén mellettem ő és Zayn. A másik oldalon a többiek, kivéve Niall-t, még mindig bent volt.

- Jaj, igen, persze. - egyenesedtem ki egy pillanatra üdén, de abban a pillanatba vissza is helyezkedtem az előbbi testhelyzetembe.

- Biztos?

- Allergia. - erre már nem válaszolt semmit csak bátorítóan rám mosolygott és látszott rajta, hogy nem hitte el. Vettem pár mély lélegzetet megpróbáltam észrevétlenül letörölni a könnyeket, de nem… nem bírtam tovább. Nem bírtam tovább itt maradni emberek között. Féltem, ha most nem megyek el, kitörök.
Szó nélkül felálltam, és befelé vettem az irányt. Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem a mosdót és ott volt vége. Kitört belőlem a zokogás. „Miért történt meg? Miért velem? Miért vele? Miért pont velünk? Miért pont akkor?” Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Hiába eltelt már jó pár év még mindig nehéz…

----------------------------------------------------------------------------------

- Hová ment? - kérdezte Harry, mire mindenki egy emberként fordult Liam felé. Védekezően feltette a kezét. - Nem te beszélgettél vele az előbb?

- De. Allergiája van. Gondolom azért ment el. Mosdóba talán. - nem mondta el, hogy sírni látta a lányt, ő is tovább osztotta a hazugságot.

- Allergia? Hogy, mi? Nem is allergiás. - szólt közbe összezavarodva Bella.

- Hát. Nekem azt mondta.

- Vagy hülye vagyok és jobban kéne figyeljek rá, vagy hazudott…

- Khm… - krákogott Harry. Louis - aki Harry másik oldalán ült - oldalba „bökte”, amire enyhe nyögéssel reagált.

- Ezt meg sem hallottam. - nézett fapofával előre Bella.

- Te izmos kretén! - dörzsölte meg az oldalát. - Hidd el neked is fájt volna. - fordult Bellához.

- És a „khm”-ről beszéltem.

- Azt nem úgy értettem. Tudod, ezt elég bonyolult lenne elmagyarázni. - gesztikulált erősen a kezeivel. Senki sem értette, ezért csak legyintett egyet. - Megyek, megnézem hova ment. - lassan föltámaszkodott és elindult befelé a házba.

- Harry! - szólt utána Liam.

- Liam? - fordult vissza. Liam valamit súgott a tekintetével, amit rögtön megértett és szó nélkül elkezdtek a tekintetükkel csevegni. - Oké, oké… értem…

- De Harry! - szólította megint mikor már tovább indult volna.

- Jó, ígérem. Mehetek Liam bácsi? - Liam mosolyogva biccentett, és Harry tovább ment.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

*Ronnie

„Összetörni. Felállni. Tovább lépni.” Ebből áll az élete a legtöbb embernek. És hogy a többi? Azt hiszem, őket mondják szerencséseknek, akiknek nem szól bele állandóan ez a három pont az életükbe, és nem vált szinte életformájukká. Kiheverték, elfogadták vagy egyszerűen ez az ő életükből kimaradtak a csapások. Sosem vallottam magam szerencsésnek. Nem is voltam az és nem is leszek, de most nem olyan piti dolgokról van szó, mint, hogy egy pont kell a jobb jegyhez, vagy a ruha, amit kinéztél nincs a mértedben. Hanem olyanokról, amiktől mondhatni megváltozik, vagy meg is változik az életed. Nagy dolgokról.
Összeszedtem magam, oda álltam a tükör elé, rendbe szettem a sminkem és próbáltam eltűntetni a sírás nyomait. Mereven a bámultam a tükörképem, sóhajtottam és halványan elmosolyodtam. Azt mondják, amíg mosolyogni tudsz, nem szabad feladni. Én még tudok.
Kopogtak én pedig hirtelen elugrottam a tükör elől.

- Szabad. - sóhajtottam.

- Bocs, Ronnie… - hajolt be a szöszi fiú, vagyis Niall az ajtón. - Nem láttál egy pengetőt?

- A mosdóban? - ráztam meg a fejem összezavarodva.

- Aha. - mondta, úgy, mintha ez tök természetes lenne.

- Nem, sajnos. - megrántotta a vállát és elkezdte keresni mindenhol. Mindenhol. Szó szerint. A mosógéppel kezdte és végig nézett a dobtól a rekeszekig mindent. Majd jött a wc. Had ne részletezzem.

- Öhm… Niall. - szólítottam meg, mikor meguntam már, amit művel.

- Igen? - nézet fel miközben hasalt a földön.

- Hogy ha nagyon kell, kölcsön adhatom az enyém. - húztam ki a zsebemből. Rögtön feltápászkodott és felválta nézett a szemembe és a pengetőre, amit a három ujjammal tartottam. Felé tartottam, hogy elvegye.

- Életmentő lenne. - tartotta mind két kezével és közelről bámulta.

- Nahát, manapság pengetővel is mentenek életet. Jó tudni…

- Te gitározol? - nézett fel a pengető bámulásából. - Mondjuk egyértelmű. Hiszen rá van írva, hogy Ronnie.

- Igen. - bólintottam hosszan. - Valóban.

- Mennyire?

- Hát elég jól megy. Mondjuk. Talán. Tudok pár dalt.

- Akkor nem fogok ma este egyedül gitározni. - mosolyodott el.

- Ha boldog leszel. - rántottam meg a vállam.

- Boldog leszek, ha igent mondasz. - hajolt közelebb, átlépve a személyes légtért. Kényelmetlen volt. Hirtelen belépett Harry és Niall hátrált egy lépést.

- Mégis mitől leszel te boldog? - kérdezte kissé sem kedves, feszült hangon.

- Attól, hogy gitározom neki. - válaszoltam helyette teljes egyszerűséggel.

- Ó… - túrt bele kényelmetlenül a hajába. - Azt hittem, hogy…

- Hogy? - kérdeztünk egyszerre pár tizedmásodperces késéssel.

- Semmi. - legyintett. - Kijöttök?

- Egy perc, felmegyek a gitáromért. - suhant ki Niall. Én is az ajtó felé tartottam, ahol Harry állt és elzárta a kezével az utat.

- Ronnie… - szólított, de nem nézett a szemembe.  Az a hang. Azzal a hanggal engem már meg is vett. - Tolakodásnak vennéd, ha megkérdezném, hogy bejön-e neked Niall?

- Igen, annak venném, de azért válaszolnék rá, hogy nem, mert nem jönnek be sem a világos hajúak, sem a világos szeműek.

- Akkor? - fordult felém, és bele is nézett volna a szemembe, ha nem kapom el a tekintetem.

- Sötét haj, sötét szem... - mondtam kényelmetlenül. Egyre közelebb hajolt. Nagyon közel.

- A zöld szem minek számít? - suttogta a fülembe. Kirázott a hideg.

- Attól függ.

- Na és ezek? - nyomott neki az ajtókeretnek. Majdnem hozzásimult a teste az enyémhez miközben belefúrta a tekintetét az enyémbe és az egyik kezével a fejem mellett támaszkodott. Nem mondom, hogy nem élveztem, de ez így elsőre sok.

- Középút. De mégis inkább sötétebb…

- Félsz? - nézett aggódva.

- Túl közel vagy. - húztam le hirtelen a karját és kiviharzottam a kertbe.